A lélek sodródik,álma húzza
mélyre,előző életekbe,a múltba,
elindul a lépcsőn,messze az út vége,
felette az égbolt,Isten festi kékre.
A lépcsőn halad lefele,
álmában furcsa ködbe veszik az elme,
csend borul rája,
már csak a lélek és a szív hangja várat magára.
Leér,kapukat lát,
lágy nyári szellő finoman löki a kapun át,
ő szembenéz mindennel,mi ott várja,
mintha jelen, múlt s jövő itt eggyé válna.
Furcsa így az idővel játszani,
belül ködben,homályban még látszani,
mégis bátran úszunk időben és térben egyre messzebbre,
ellazulva,nem feltétlen görcsösen válaszokat keresve.
Engedve tér és idő lágy húzásának,
békés álmok,megnyugvások suhanásának,
ellazulsz,szív és lélek letisztul,
majd a lépcsőn lassan visszaindul.
Lép egyet,majd kettőt,
eléri a tizenkettőt,
húsz lépcsőfok,az út véget ér,
szemét nyitja s visszatér.
Drága ZSÓFI végtelenül hálás vagyok ezért a versért. Így hatványozódnak az energiáink és erősebb az ÜZENET !!!!
