Amikor minden elveszett, csak az marad ami nem égett el, csak az lehet jó ami maradandó, ami a szeretet hullámain hord téged. A parázs a tűz maradványa, az elégett korlátok házsártos verme, ami nem hűlik ki, mert a létezés alapelve mindig ott pezseg az ereinkben. Csak izzik és izzik, csak várakozik amíg folyik az átalakulás. Nem is tudom mire várok? A maró érzéseknek egyszer le kell csillapodniuk, mert szétmarják a lelkemet. Figyelem a szunnyadót, fogyjon az ellenállás ereje, csak fáradjon, csak vergődjön, majd abbahagyja, majd lecsillapszik…de ha MAJD akkor sohasem lesz vége vége vége …vége vége…vége….és VÉGE!
Nincs semmi és senki, elfogytak a tomboló lehetőségek. Csak állok, várom, hogy mozduljon valami. Pont vagyok a semmi közepén, de VAGY-OK. Magamba figyelek és a csend izzani kezd. Egyre csak izzik, izzik, már a lángocska melegít, gyógyít és egyszercsak az izzó tündöklés szárnyat bont. LÁNGOLOK!
A Parázs izzó csendjében feléledtek lángoló szárnyaim.
