SZAKRÁLIS CSAKRA RAJZAI AZOK, akik varázslatos női, vagy férfi rezgéseket hordoznak, biztosítva a meghitt lét élvezeteit. Ezzel is támogatva az önbizalom érzékiség, kreativitás és a szenvedély csodáját.

A FÉRFI
A NŐ

NŐ VAGYOK, csodás misztérium, aki mindig perzsel, lángol ÉL. Rejtett titkaim megfejtésre várnak még önmagam előtt is, bár a bizalmam és a szeretetem töretlen, de mégis feltáratlan a saját valóságom. így mindig csak kullogok magam után, rohanok magam előtt, vagy éppen belehaltam az életembe.

Sorsszorító szűkös elmém porlasztása végre megtöri a csökönyös ragaszkodásomat ahhoz ami soha sem szerettem lenni. Páncélt növesztettem az életem elől, mert nem tanultam meg élni, így fáj a lelkem, testem, erőlködöm a végtelen ködben, és ki sem látok a tehetetlenségeimből. Talán meg kellene állni, hogy ne marcangoljam már magam a szörnyű múltak körforgásaiban.

Lángoló lelkem mit sem törődik azzal aki vagyok, csak éget, és perzselem önnön magamat, mindenki szomorúságára, de lassan elporladnak ragályos eszméim, tévutaim, véget érnek, elbotlok, elesek, megsemmisítem önmagam, és párducként ugrok a jövőbe.

Adottságom előbb csak halványsárga, majd képességé válik így lesz narancssárga, és egyszer csak lángra lobban tehetségem minden fényesen ragyogó csodájában, és én ott vagyok, én vagyok,

a NŐ..nőőőőőőőőőőőnő.

Minden erőm koppan cipő sarkam csattanásával, és mégis lágyan lejtem mámorító élettáncomat ahol hajam csodásan áramló lángolása mégis erősen beleáll a gyanútlan világba, érződik a leheletem lágyan forgó örvénye, lelkem örvényének ragyogása. Lángjaim égető tüze, szelíden felragyog ott, ahol senki sem várná. Az Élet tüze röpít ragyogó életem táncának örvényében. Csak az élet áramló örvényei tudják Ki vagyok. Vagyok aki vagyok. Lángoló habitusom életet ad a világnak. Lángban, az élet tüzével ajándékozom meg a világot, így lángoló tüzem az UNIVERZUM EREKLYÉJE LESZ.

A MINDENSÉG KEBLÉN, LÁNGOLÓ LELKEM FÉNYÉBEN, AZ ÉLET TÜZE TÁNCOL.

ÉN LÉTEM

ÉN LÉTEM

Az Univerzum szívverése, az összehúzódás és a kitágulás folytonos lüktetése az élet és a halál a nappalok és az éjszakák körforgása, a kis halál-az alvás, pihenés és a nappali éber lét varázslatos harmóniája az életünk mozgató rugója.

Az éjsötét ruhám, teret ad bennem lényem láthatatlan mélységeinek, titkaim feltárásának, a láthatatlan valóságom megnyilvánulásainak, a HOLDAM FÉNYÉNEK ÉS CSILLAGAIM RAGYOGÁSÁNAK.

Az Univerzum ASSZONYA VAGYOK. Egyik kezemben a HOLD, fénye beragyogja arcom a NŐISÉG MISZTÉRIUMÁVAL, a SzŰZ, az ANYA és a BANYA ciklusaival. Másik kezemben az ESTHAJNALCSILLAG-VÉNUSZ szépséges, irányjelző fényességével. Tudatom tudatában egyesülök a létezésem élet-halál mivoltával.

LÉTEM A KEZEMBEN VAN

CSEND

A CSEND

Életünk üvöltő szele tépi tékozló lelkeinket, mert nem becsüljük a kapott sorsunkat,

vonszoljuk magunkkal a fájdalmainkat, félelmeink rabságába temetkezünk. Csak eltűrjük az életünket. Vakon követjük múltunkat, könnyeinket hullajtjuk, mert anyáink és dédanyáink is ezt tették. Úgy TUDTÁK…nehéz az élet…de ŐK ŐK VOLTAK…

És KI VAGYOK ÉN? Miért hullajtom én az ő könnyeiket?

…és CSEND LETT !!!…

Még kívül tombol a hurrikánom, még gyilkosak a feszültségek, de bennem csend honol… belehaltam az életbe. Jó így…most először figyelek magamra. Bezáródott a múltam kapuja. És visszhangzik a KI VAGYOK ÉN???????????

Most a csend vagyok.

A létezésem csendjében megszületik az életem, megszületek én is.

A csendem mélyén feltárul a titok ki vagyok én? ÉN… VAGY-OK !

LÁNGOLÓ FŐNIX

FŐNIX

Amikor minden elveszett, csak az marad ami nem égett el, csak az lehet jó ami maradandó, ami a szeretet hullámain hord téged. A parázs a tűz maradványa, az elégett korlátok házsártos verme, ami nem hűlik ki, mert a létezés alapelve mindig ott pezseg az ereinkben. Csak izzik és izzik, csak várakozik amíg folyik az átalakulás. Nem is tudom mire várok? A maró érzéseknek egyszer le kell csillapodniuk, mert szétmarják a lelkemet. Figyelem a szunnyadót, fogyjon az ellenállás ereje, csak fáradjon, csak vergődjön, majd abbahagyja, majd lecsillapszik…de ha MAJD akkor sohasem lesz vége vége vége …vége vége…vége….és VÉGE!

Nincs semmi és senki, elfogytak a tomboló lehetőségek. Csak állok, várom, hogy mozduljon valami. Pont vagyok a semmi közepén, de VAGY-OK. Magamba figyelek és a csend izzani kezd. Egyre csak izzik, izzik, már a lángocska melegít, gyógyít és egyszercsak az izzó tündöklés szárnyat bont. LÁNGOLOK!

A Parázs izzó csendjében feléledtek lángoló szárnyaim.

KIKELET

KIKELET

A csodák birodalmában én vagyok a Kikelet fénylénye. Mindig is vágytam a télből a nyárba. Dermesztően hat rám a megfagyott világ, a megfagyott érzelmek, mert ettől megreked az ember, nincs menekvés, leáll az élet. Elmegy mellettem az életem.

NEM AKAROK ÉLETTELEN, BOLDOGTALAN LENNI ! Kell a változás!

Elindulok, csak elindulok…vagy mégsem?

Először gondolatban…nézegetem a képeket ahol sült a nap és ahol pezseg az élet. Vajon lehetne nekem is ilyen életem?

…aztán felfigyelek a virágok illatára, az élet ízére, észre veszem, hogy az emberek mosolyognak. Csodás az amikor mosolyognak az emberek. Megérint a változás fuvallata, elkezd a jég olvadni.

Az érzelmek fájdalmasan törnek elő, de nem aggódom, mert tudom, minden rendben van.

A fájdalom és a félelem után kinyílik egy ablak és végre megérezhetem az élet illatát. Csodás ez az érzés.

Valami más történik mint eddig. Fagyos létem kabátja immáron lekívánkozik rólam, nem lehet örökön örökké bundában toporogni az élet bejárata előtt. KITÁROM a SZÍVEM a napsütötte élet boldogsága felé.

Amikor engem látsz magad előtt…

Amikor rám hangolódsz..

Tudd, hogy vége a télnek!

ITT A KIKELET!

Dobd le hát fagyos köntösöd, és emeld fel a tekinteted a ragyogó napsütötte, virágillattal teli életbe.

GYÓGYÍTÓ

GYÓGYÍTÓ

Gyógyító lennék? Bezártságom árnyékai megbabonázva ülnek az aranykalitkám bárdolatlan tüskéi előtt. Már várom, hogy a káosz uralma félrelökje valóságom mindennapi áldozatait.

De mi az ami ide juttatott? Mi az ami nem az enyém mindebből? Az álnok hamis arany káprázat, amit magamra vettem életem során. A hamis árnyak , valóságom hamis őrzői. Hamis a létem, hazudok érte magamnak ,másoknak,.Azt sem tudom mi az igaz ,mi a hazugság. Belefáradtam a hamis életembe.. Erőnek erejével meneteltem idáig. Mindenkinek meg akartam felelni. Hát hogyan lehetnék én egy gyógyító? Árnyékaim áldozata vagyok, és mégis forog a föld. Nincs megállás az élet nem vár. Tartani kell a lépést vele, mert nincs könyörület.

De kinek is kellene megkönyörülnie rajtam,.???????? Elég, elég! Nincs itt más… csak én. Midig is csak én voltam, vagyok és leszek.

Az árnyaim belőlem fakadnak, mert őket figyeltem, őket erősítettem. Elfelejtettem mi az a napfény, pedig csak rá kell helyeznem a tekintetem és élveznem kell a melegségét. Behunyt szemmel is láthatom magam, figyelem ahogy lélegzem,…kezdek fényleni, létezem, ez lenne hát a Figyelmem ereje, a szeretet ereje, ami melegít, ragyog és gyógyít. Ez mind BENNEM VAN? A saját önmagam iránti szeretetem?!

Felragyog a létem felragyog a lelkem, felragyog a testem. Meggyógyítottam magam?! Nem tud másképp lenni csak így. Gyógyítók vagyunk mindannyian.

A saját SZERETETEM beragyogja testemet. A felszabadító valóságom átjárja a VILÁGOT.

JÉGKIRÁLYNŐ

JÉGKIRÁLYNŐ

Tudatod fénylő csillagai mélyen szemedben rejtekeznek. Ragyogásukat titkon őrzöd csak. Álarcod jégcsapjai eltakarják csodás lényedet.

Ha álarcom van akkor nem tudom ki vagyok. Ha beborít a jég tündöklő keménysége akkor csak fázom és fázom, reszketek a hideg félelmeimtől, és fájdalmaim megszokott keménysége nem ereszt. Azt gondolom, jégkoronám fenségesen tündököl, de ragyogásának nincs fénye csak önámítása. Azt hiszem én vagyok, azt hiszem szép vagyok, azt hiszem királyságom királynője vagyok, de mégis fázom, mert hazugságaim börtönében élek, megfeleléseim kényszerébe burkolóztam, mások jeges álarcában páváskodom,…és csak fáj és fáj a befagyott lelkem jeges tekintete. Mozdulni is alig tudok. Fagyott lelkem élettelen, nem is Vagyok. CSAK SZEMEIM CSILLAGAIBAN MARADT VALAMI kis FÉNY. Igen ott még van élet.

SZEMEIM REJTETT FÉNYÉNEK EREJE OLVASSZA FAGYOTT ÁLARCOM, KORONÁM PORBA HULLJON, S ÉLEDJEN LÉTEM CSILLAGA.

FÉNYLŐ TUDAT

FÉNYLŐ TUDAT

A szunnyadó magban csend van és hideg. Pedig a látszat ellenére a Mag tudja mit jelent az élet. Tudja ki Ő és tudja, hogyha van kezdet akkor van BETELJESÜLÉS is.

Ki vagyok én?. Mivé lehetnék, mivé válhatok????????????

Amíg behunyt szemmel ücsörgök és fagyoskodok bebábozódva, addig semmi sem fog történni. Ez pedig nem élet. Kell valami, ami belém hasít, ami elmozdít, felébreszt. Kell, hogy észre vegyem magam, a testem, lelkem, szellemem.

Az élet nem hagyja, hogy fagyos testem tovább szunnyadjon, AZ ÉLET NEM VÁR! JÖN! Én pedig Vagyok, mert megszülettem.

HAHOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO HOL VAGYOK? Senki sem válaszol? ITT VAGYOK ITT VAGYOK, MÁR ITT VAGYOK, NEM LÁTOK, NEM HALLOK MÉG DE TUDOM, HOGY VAGYOK!

VAGY-OK az OK, az EREDET SZIKRÁJA, amiért ITT VAGYOK. Csodás ez az érzés. Melegít, sziporkázik, ragyog. Bennem ragyog és egyre ragyogóbb és egyre jobban melegít és egyre jobban és egyre erőteljesebben érzem a ragyogásom melegét. Egyre jobban figyelem mi az ami bennem ragyog. Talán a csillagok az égről?

Ragyognak bennem a Mindenség csillagai, addig ragyognak, addig-addig, amíg a fényük átüti a testem határait. Fényem beragyogja a mindenség határait. Fényem tudja ki vagyok.

A TUDATOM FÉNYÉBEN MEGLÁTOM ÖNMAGAM.

Hárfa

HÁRFA

Csak bolyongok a semmi közepén, úgy érzem minden elveszett. Nem látok, nem hallok nem beszélek, mintha nem is lennék. Süket füleim a némaság börtönébe vetettek. Kínjaim visszhangoznak őrjítő frekvenciákon, és csak sodródom kiszolgáltatottan reményeim viharában.

Mindig, mindenki, mindent jobban tud nálam! Pedig csak én vagyok itt…csak én!

…elég volt az okoskodó, akaratos hangokból. ELÉÉÉÉÉG !!!

Behunyom a szemem, elcsendesítem lelkem és csak figyelek szívem lüktető hangjára, figyelek magamba…

…egy HÁRFA … gondolataim hangjának rezgése megremegteti a húrokat, és zene csendül.

Találkozik a rezgés a rezgéssel, hang a hanggal, ember az emberrel történés a történéssel. Az összehangolódás csodás táncában ÉLETRE KEL a boldog együttlét…

…de ami nem boldog, az is!!!

HÁRFÁM HANGJÁNAK ZENÉJÉRE, TÁNCRA PERDÜL LÉTEM

SZERETET FORRÁSA

A SZERETET FORRÁSA

Tágra nyíló szemeim csak pislognak. Azt gondolom, hogy nézek, de valójában semmit sem látok, semmit sem tudok. Vakon TAPOGATÓZOM A SAJÁT ÉLETEMBEN. A nap éltető fénye égeti tudatlanságomat. Fáj az élet. Már sírni is alig bírok. Csak folynak,folynak a könnyeim.

Elveszett testemből, meghasadt lelkemből, kimosódnak sötét árnyaim, amik elfedték lelki szemeim. Megtisztult lényem fénye EGYESÍT ÖNMAGAMMAL, így már látom FIGYELMEM EREJÉNEK, csodás ragyogását, melynek fényében élő boldogság születik…A SZERETET.

FIGYELMEM EREJE BENNEM RAGYOG, MERT A SZERETET FORRÁSA ÉN VAGYOK.

BŐSÉG

BŐSÉG

MIK azok a vágyak?????????????????????????????????Életünk küzdelmei sorvasztják lelkünk, összetörik szívünk. Saját AKARATOS TUDATUNK börtönének foglyai vagyunk, így boldogtalanul ücsörgünk aranykalitkánkban, aminek semmi

értelme. Nem ismerünk jobbat.

Belső lényünk ereje ki tudja pattintani a változás szikráját, egy pici kis vágy képében. Ebbe a szikrába már lehet kapaszkodni. Még nem TAPASZTALTAM jobbat, de már kell valami más. Érzéseim varázshatalmának áramlása megteremti az elképzelhető, kézzelfogható létezőt.

Vágyaim apró létező szikrái életre keltik létem. ISTENI koronám a fejemre kerül és az aranykalitka kapui kinyílnak, megnyitva ezzel az Univerzum végtelen távlatainak lehetőségeit. Váratlan csodák születnek, amik szárnyaikra vesznek, és egyre magasabbra és magasabbra repítenek a végtelen ragyogásban.

A LEHETŐSÉGEK FENSÉGES MIVOLTÁBAN ÉLVEZEM AZ ÉLETET, HISZ AZ UNIVERZUM BŐSÉGÉNEK VÉGTELEN TÁVLATAIBAN LÉTEZEM